Amikor a BBC először megkért, hogy gondolkodjak el Dumas klasszikus regényének, A három testőrnek egy adaptációján, még bizonytalannak éreztem a dolgot. Az évek alatt készítettem már több klasszikus műből is adaptációt, de nem voltam benne biztos, hogy ez most nekem való - már olyan nagyon-nagyon sokszor megcsinálták ezt és valamilyen módon mind ugyanaz volt. De ahogy elkezdtem gondolkodni rajta, úgy tűnt, az utóbbi években a tv képernyőn elhanyagolták a „felnőtt kaland” műfaját, és ez jó lehetőséget adhat rá, hogy valami modernt és izgalmasat alkossak. Örültem, amikor a BBC elfogadta a javaslatomat, miszerint nem feldolgozzuk a regényt, hanem egy alapjában teljesen új sorozatot készítünk a híres karakterekről, d’Artagnanról, Athosról, Aramisról és Porthosról, amely a történeteiben és szellemében a regényhez alkalmazkodik.
Folytatás a hajtás után!
A BBC-től azt az információt kaptam, hogy a BBC World Wide, a BBC America és a producerek mind egy hosszúra tervezett sorozattal számolnak, ami évenként visszatér, hogy a közönség az egész világon láthassa „heti sorozat” formában, évadonként más-más kalandokkal. Örültem, hogy ebben a formában dolgozhatok, mert így a sorozat elemei az idő során egyre erősebbekké válhatnak, és meggyőződésem, hogy a közönségnek szüksége van ezekre a kis kapcsokra, amik minden héten visszaköszönnek. De általánosságban egy nagyon letisztult, előírt kerettel dolgozhattunk, amit a megbízóinktól kaptunk. Az is világos volt, hogy a show-nak elő-vízválasztónak is alkalmasnak kell lennie korosztály szempontjából, ha úgy alakulna (habár a vége már nem ilyen volt) - így tehát nem lehet benne meztelenkedés vagy túlzott erőszak. Más szavakkal, felnőtt témájú legyen, de nem lehet Trónok harca, még ha akarnám sem.
Mindig is szerettem az általunk csak lazán „hetvenkedő” műfajnak hívott dolgokat, amibe Dumas nagyszerű regénye egyértelműen beleillik, sőt, talán ő maga alkotta meg. De a hetvenkedés minden embernek mást jelent, és amikor elkezdtünk beszélgetni a sorozat felépítéséről, hamar kiderült, hogy mindannyian egy felnőtt műsort szeretnénk komoly témákkal és szívhez szóló kérdésekkel, erősen drámai történetszálakkal, ugyanakkor a modern közönség által elvárt „akció” műfajt is hoznunk kell. Ezt a műfajt nehéz meghatározni, sokszor csupán üres, pirotechnikai virtuóz mutatványokat jelent, ami végül sem a szívet, sem az agyat nem mozdítja meg. Abban is egyetértettünk, hogy A muskétásokban jócskán szükség lesz akcióra, aminek végtelen sok kardpárbajból és hasonlókból kellene állnia, nem is az számít, mennyire sikerül jól, csak minél több legyen belőle.
Szóval ugyanúgy álltam neki, mint bármely más drámának: dolgoztam a karakterekkel, hogy érdekes, összetett történetszálakat fejlesszek ki nekik, amiknek igazi, drámai következményeik lesznek. Ugyanakkor egy lazább, köznyelvi, modern nyelvezetet akartam használni, ami közelebb áll a közönségünkhöz, anélkül, hogy megrendítené hitüket a sorozat eredetiségében, beállítottságában. El akartam kerülni egy túlságosan XXI. századi nyelvezetet - semmi mai szleng, káromkodás -, mégis olyan párbeszédeket alkotni, melyek könnyedek, de meggyőznek a történelmi korszerűségről. Az időszerűségek a nyelvezetben mindig problémát jelentenek az ilyen drámákban - egy mesterkélt, korhű nyelvezet végső soron sokszor nem meggyőzőbb, mint egy kevésbé formális változat. Az igazság az, hogy nem a XVII. századi Franciaországban vagyunk - ennek tudatában mégis olyan párbeszédeket írni, mintha ott lennénk, véleményem szerint értelmetlen. És tekintve, hogy a kosztümös drámák iránt érdeklődő, de modern közönség számára is átérezhető sorozatot akartam alkotni, úgy éreztem, a párbeszédeknek kortársnak kell hangzaniuk, egyúttal azonban meggyőző legyen az általam alkotott világ létezéséről.
Ahogy általában, A muskétások elkészítése során is próbáltam Dumas ötleteit a lehető legvalóságosabbá tenni. Beszélgetve az emberekkel, rájöttem, hogy viszonylag kevesen vannak, akik olvasták a könyvet, de nagyon sokan ismerik annak tartalmát. Az elvárásoknak egy új, izgalmas módon próbáltam megfelelni. A sorozatban sok dolog nagyon közel áll a regényhez, míg mások egyáltalán nem. Ezt a mintát fogjuk követni továbbra is az évadokban. Például Athos és a Milady története a regényre alapul, habár aztán más irányt vált. De a „heti történetek” nagy része saját ötlet. Mégis a legtöbbjüket a regény szelleme ihlette, és azoknak a filmeknek az imádata, amiken felnőttem - Errol Flynn Robin Hood-jától Gene Kelly Három Muskétásán át Richard Lester fantasztikus 1974-es verziójáig, vagy akár Az elveszett frigyláda fosztogatóinak új stílusáig.
Én úgy látom, hogy a humornak rendkívül fontos szerepe van abban, hogy az emberek felfigyelnek-e egy karakterre és ezt nagymértékben ki is akartam használni a mai kontextussal. Ám azt sem akartam, hogy a vidámság az akciók valódiságának vagy a drámaiság rovására menjen. A komédia (itt a „slapstick” szót használja Adrian, ami némely fordításban a geg megfelelője is - a ford.) veszélye jelentős ebben a műfajban, amit szerintem mindenképp el kell kerülni, mert kizökkenti a nézőt a történet valóságából és valami egészen más lesz belőle. Végül is, ha azt a benyomást keltjük, hogy nem vesszük komolyan a történetet, miért várnánk mást a nézőktől? Tehát azt remélem, hogy a humor könnyed és természetes lesz, a karakterek természetéből adódó, olyan emberek humora, akik nap mint nap rutinszerűen néznek szembe a veszéllyel és a halállal.
Akció, romantika, humor, izgalom, extrém vészhelyzetek - szerintem ezek a fő pillérei ennek a műfajnak, és ezeket össze akarom párosítani a valóság mélységeivel, a történet meggyőző erejével, ami a közönségünkben azt az érzést kelti, hogy a tét igazán nagy, és az eredmény nagyon is számít. Ez egy olyan világ, ahol, ha valaki kihúzza a kardját, akkor valaki meg fog halni, tényleg meg fog halni. Azt akartam, hogy az akció is kemény legyen, számítson a kimenetele.
Vezető producerként és vezető íróként nagyon magas szinten kiélhettem a kreativitásomat. Ez nem olyan, mint az amerikai show-futtató modellek, amiket a brit kontextusban nehéz reprodukálni, bár közel áll hozzá. Egyszerre négy jelenetet írni, felügyelni a történetszálak további menetét és más részeket, emellett felülírni, hogy a hang és eleve az egész sorozat, érezhetően egységes legyen, továbbá teljesen benne voltam a sorozat kinézetének megalkotásában, a kosztümökben, a díszletekben, a castingban, a rendezőválogatásban és a többi. Az ilyen szintű részvételnél minden az együttműködés szintjén alapszik, hogy mindenki biztosan ugyanolyan elhivatott a sorozat iránt vagy sem. Azt hiszem, az alkotó-író ilyen szintű szerepe alapvető fontosságú a modern dráma sorozatokban, és remélem, egyre gyakrabban esik majd meg ilyesmi a brit televíziók környékén - és úgy is tűnik, hogy a dolgok valóban ebbe az irányba haladnak, hisz a BBC egyértelműen támogatta az ilyen mértékű részvételemet a sorozat elkészítésében.
Írni és megalkotni A muskétásokat nagyobb kihívás volt, mint amivel eddig valaha is szembenéztem és természetesen a nézőközönség fogja eldönteni, hogy sikerült. De az biztos, hogy nagy öröm végignézni, ahogy valóban életre kel, amit elképzeltem. Egyetlen műfajban sem könnyű sorozatot írni, de főleg nem abban, amiről nincs is igazán közös megegyezés még 2014-ben, milyen legyen egy „felnőtt kaland” és ki legyen a célközönség. Nyilvánvalóan azon vagyunk, hogy ezt kitaláljuk, amint lehet. A szándékom az volt, hogy egy izgalmas, kalandos, felnőtt sorozatot írjak, ami az egész család számára befogadható lesz, és nagyon remélem, hogy sikerült ezt megvalósítanunk.
Adrian Hodges, 2014. február
Forrás: http://www.bbc.co.uk/mediacentre/latestnews/2014/colin-salmon-antonia-thomas-musketeers
